Régen olyan jól működött a kapcsolatunk, most meg…

Pár nappal ezelőtt egy pár ült velem szemben a kanapén. Hosszú percekig csend volt, majd a feleség a férjére nézett, és egy hatalmas sóhaj után csak ennyit mondott:

„Már közel sem olyan a kapcsolatunk, mint régen. Nem tudom, hogy csak a megszokás tart össze minket, vagy valóban van közös jövőnk.”

Sokan megélik ezt a dermesztő felismerést zárt ajtók mögött. De, amit a legtöbben nem tudnak: ahogy mi magunk és minden más az életben, úgy a kapcsolatunk is változik. A pszichológia sokféle fejlődéselméletet megalkotott már, többek között a párkapcsolati szakaszelméletet is.

Sokszor mutatom ezt meg a pároknak, és a legtöbb alkalommal folyamatosan pörög a film a párok fejében, ők hogyan mentek keresztül ezeken a szakaszokon, és hol tarthatnak most. Aztán van, amikor ebből nagy felismerések szoktak születni.

Amikor egymásba szeretünk, egy csodálatos, de biológiailag fenntarthatatlan állapotba, a szimbiózisba (vagyis a rózsaszín ködbe) kerülünk. Ilyenkor minden közös, a hormonok dolgoznak, a különbségeket észre sem vesszük. A „Te meg Én” helyett csak a nagybetűs „MI” létezik. Sokan ezt az eufórikus állapotot azonosítják magával a szerelemmel.

Aztán eltelik egy-két év, a köd felszáll, és szép lassan beköszönt a differenciálódás szakasza.

Hirtelen meglátjuk a másikat a maga valójában. Elkezd zavarni egy-két szokása. Újra igényünk lesz a saját térre, a saját hobbikra. Előfordul, hogy mást akarunk, máshogy látjuk a világot. Másképp gondolunk dolgokat. Ki miből veszi ki a részét a háztartásban, mennyiszer látogatjuk a rokonokat, milyen tevékenységek fontosak, mik kevésbé. Mennyi magamra fordított idő az elégséges, és mennyi a közös, stb.

Itt kezdjük el megalkotni, vagy inkább megküzdeni a kapcsolatunk, együttélésünk közös szabályait. Egy nagyon izgalmas, de sok feszültséggel járó időszak.

 Megjelennek a viták, a távolságérzet. Átlépünk a kapcsolatunk második szakaszába. Hogy ehhez a váltáshoz egyszerre érkezünk-e meg? Elképzelhető, de a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy szinte minden szakaszba a párunktól eltérő időben érkezünk meg. Vagy hamarabb, vagy később.

Ez pedig még inkább tudja nehezíteni a helyzetet és növelni a feszültséget. Amikor a pár egyik tagja elkezd kifelé fordulni a szimbiózisból, – de nem a kapcsolatból – akkor a kicsit hátrébb lévő fél képes egy igazán erős elhagyatottság-élményt átélni. Gyakran pedig hangot is ad ennek, és máris kialakul a feszültség.

Könnyen találkozhatunk az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal:

„Neked már nem is fontos ez a kapcsolat”. „Mások és más dolgok sokkal fontosabbak neked, mint én!” „Elmúlt a szerelem, már nem vagyok fontos neked!”

Könnyen végződhet a kapcsolat szakítással, ha nem sikerül mindkét félnek átlépni valahogy a differenciálódás szakaszába.

Ha viszont át tudunk ezen a krízisen jutni, és sikeresen végig járjuk ezt a szakaszt, akkor egy biztonságos bázist nyújtó kapcsolattá alakíthatjuk a közös életünket.

Amikor kialakul ez a biztonságos háttér bázis, akkor következik a gyakorlás szakasza. A pár tagjai még inkább a saját életükre, munkájukra, karrierjükre, egyéni hobbijaikra kezdenek fókuszálni. A kapcsolat ideális esetben biztonságos bázisként szolgál az egyéni kiteljesedéshez.

A veszély itt az elhidegülés – ha elfelejtenek tudatosan energiát tenni a „MI”-be. Ez a szakasz az egyik legveszélyesebb válás, szakítás szempontjából. Ha a differenciálódásban egy stabil és biztonságos hátteret tudtunk kialakítani, akkor ebbe könnyen bele tudunk feledkezni, és természetesnek véve nagyon sok teret engedünk az életünk több területének, mígnem egyszer csak elkezd motoszkálni bennünk a kérdés, hogy nem sodródtunk-e túl távol a másiktól. Nem is tudjuk már, hogy van-e még közös területe az életünknek. Ebben a szakaszban nagyon fontos dolog a tudatosság. Hogy a külvilágban megélt élményeinket, az individuális sikereinket, megéléseinket hogyan tudjuk visszavinni a közösbe, és tudatosan fenntartani a „Mi” élményt.

Figyeljünk arra, hogy a biztonságos menedékbe rendszeresen visszatérjünk, ápoljuk, rendben tartsuk. Olyan ez, mint egy gondosan felépített szép kertes ház. Ha pár napra, esetleg hétre elutazunk, majd visszatérünk nagy gond nem történik, és valószínűleg tennivaló sem lesz végeláthatatlan. Ha néhány évre utazunk el, és gondozatlanul marad, valószínűleg több dolgunk lesz vele, mikor visszaérkezünk.

De egy valamikor gondosan megalkotott házat akkor is fel lehet újítani. Kérdés mennyi idő, és mekkora munka. Egy terápia segíthet, hogy megvizsgáljuk mekkora munka lehet ez, és milyen erőforrásokkal rendelkezünk hozzá. A terápia önmagában nem menti meg a kapcsolatot. Azt mindig a pár menti meg. A terápia segít összeszedni hozzá az eszközöket, erőforrásokat.

Ha a gyakorlás szakaszában a külvilágból újra elkezdünk közeledni egymás felé, akkor megérkezhetünk az utolsó szakaszba, amit érett párkapcsolatnak nevezünk. Ebben az utazásban sok mindent megtanultunk magunkról és a másikról is. Jó esetben kölcsönös tisztelet, a mély intimitás és a szinergia állapota alakul ki. Kicsit hasonló az első, szimbiotikus szakaszhoz, de sokkal jobban jelen vannak a saját individuális szükségleteink. Megtanultuk elfogadni és tisztelni a sajátunkat is, és a másikét is. Már nem azért vagyunk együtt, mert szükségünk van a másikra, hanem mert vele akarjuk megosztani az életünket.

Viszont ahhoz, hogy ide megérkezzünk minden szakaszon végig kell mennünk. Ami olykor sok energiaráfordítást igényel, és még több konfliktust tartogat. És a folyamat kevés pontján mondható el, hogy a kapcsolat olyan, vagy akárcsak hasonló lenne, mint az első szakaszban.  

Az pedig egy külön nehézség, hogy a legtöbb esetben nem egyszerre érkezünk oda, hogy valamelyik szakaszt elhagynánk, és lépnénk a másikba.