Czapp Enikő

Lételemem a kapcsolódni vágyás, a kapcsolódás, az egymás mellettiség, az együtt megélése. Ha jól belegondolok, egész életemben ezt kerestem és tettem: segítőként mások mellé szegődtem. Társává lenni valakinek akkor, amikor valami fájdalmas, nehéz vagy érthetetlen történik az
életében. Amikor egyik pillanatról a másikra érvényét veszti minden, ahogyan és amiben addig gondolkodott, ahogyan addig élt. Amikor a régi válaszok már nem segítenek, az újak pedig még nem születtek meg.

Lelkészi alapvégzettséget, tanári, mentálhigiénés és lelkigondozói diplomát szereztem. Negyvenegynéhány éves koromban, a saját életemben megjelenő fizikai tünetek és az azokkal kapcsolatos, számomra megválaszolatlan kérdések az alternatív gyógyítói utak felé fordították
a figyelmemet. Néhány év múlva homeopátiás tanácsadó lettem. Később a meglévő segítői tudásomhoz és végzettségeimhez egy sétáló coach minősítést is szereztem, a 2023-ban indult képzés első évfolyamán.

Ezek a végzettségek első látásra talán távol állnak egymástól. Az én fejemben azonban nem egymástól elszigetelt állomások, hanem egy olyan út részei, ami bennem ér össze. A saját megéléseim és tapasztalataim mentén haladva a különböző megközelítések és megértési
módok abban segítettek, hogy önmagamat és a hozzám forduló embert egyre inkább a maga páratlanságában, egyediségében és teljességében lássam.

Édesapám évekkel ezelőtti, hirtelen halála gyökeresen megváltoztatta az életemet. Az ő féltése, a vele kapcsolatos aggodalom, az a vágy, hogy megváltozott állapota ellenére is kapcsolódni tudjak hozzá, hogy segíthessem őt, ha lehet, olyan kérdésekhez vezetett, amelyekre nem voltak válaszaim. Muszáj volt keresnem. Érte és magamért is. Ebben a keresésben, a saját fájdalmam és gyászfolyamatom során érkeztem el a veszteség, a
gyász és az életvég témájához. Mindaz, aki és ami most vagyok, ennek a fájdalomnak, ennek az útnak és Apámnak köszönhetem. Személyes vágyam és küldetésem, hogy a halál és az életvég témája lassan újra visszailleszkedjen az életünkbe. Hogy lehessen róla gondolkodni, beszélni, kérdezni, és
megosztani egymással az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, félelmeinket, kétségeinket. Hogy ne csak akkor találkozzunk vele, amikor már elkerülhetetlenül ott van az életünkben.

Szeretném, ha a halál visszakaphatná a helyét és méltóságát az életünkben, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Tudom, hogy ez hosszú folyamat, és nem változik meg könnyen vagy gyorsan. Mégis fontosnak tartom, hogy elinduljunk egy olyan irányba, amelyben több tudással, nyitottsággal,
kapcsolódással és méltósággal tudunk közeledni az élet végességéhez. Hiszen ez mindannyiunkat érint, és az erről való gondolkodás az életünkre is hatással van. Így a veszteség- és gyászkísérés mellett az életvég teljes témája is a munkám részévé vált: az élet rendezésének és a felkészülésnek a kérdései, a betegség és a haldoklás folyamata, a haldokló ember és hozzátartozóinak kísérése, valamint a személyes, emberi búcsúbeszéd
megírása és elmondása.

Az életvéghez azonban nemcsak akkor kapcsolódhatunk, amikor egy ember élete a végéhez közeledik. Életünk során számtalan más veszteséget is megélhetünk. Elveszíthetünk egy kapcsolatot, egy fontos szerepet vagy élethelyzetet, megváltozhat az egészségi állapotunk, de az is előfordulhat, hogy elveszítjük a hitünket, a korábbi meggyőződésünket vagy azt a világképet, amely addig összetartotta az életünket. Ezekben a helyzetekben nem feltétlenül az a feladat, hogy minél előbb új kapaszkodót, új értelmezési rendszert, magyarázatot vagy hitet találjunk. Sokszor előbb arra van szükség,
hogy legyen tér a bizonytalanságnak, a kérdéseknek, a haragnak, a félelemnek és annak is, hogy egy ideig nem tudjuk, hogyan tovább.

Megéléseim és tapasztalataim szerint a veszteség és a gyász fájdalma nem egyszerűen elmúlik. Inkább lassan körbe növi azt az élet. A közös munka során a veszteséget vagy gyászt megélt ember eljuthat oda, hogy újra nevetni, örülni és kapcsolódni tudjon önmagához és másokhoz, miközben a veszteségnek is helyet talál az életében.

Egyéni és csoportos alkalmaimon a klasszikus értelemben vett segítőbeszélgetés mellett a kreatív írás és az improvizatív színházi gyakorlatok lehetőségével is élek. Ezek más működésmódjainkat szólíthatják meg, és olyan felismeréseket, tudást vagy érzéseket hozhatnak felszínre, amelyekhez a logikus gondolkodás vagy a közvetlen beszéd útján nehezebben férünk hozzá.

A közös munkában mindig az adott emberhez, az ő történetéhez és jelenlegi élethelyzetéhez igazodom. Ismerek módszereket, de ritkán használom őket. Legfontosabbnak az itt és most pillanatát tartom, és a kapcsolódást ebben: azt, hogy minden következő perc a mostból születhessen meg.