Nem csak a jelenünk kapcsolódik, hanem a történeteink is!

A legtöbb pár úgy érkezik a kapcsolatba, hogy azt hiszi: két felnőtt ember épít valami közöset. Két személyiség, két élethelyzet, két döntés találkozik.

A valóság azonban rendszerint összetettebb.

A kapcsolatba velünk jön mindaz, amit korábban a közelségről, a biztonságról, a szerethetőségről és megannyi minden másról is megtanultunk.

A párkapcsolat nemcsak két ember, hanem két történet, két kötődési tapasztalat és két gyermekkori stratégia találkozása.

Ezek a régi tapasztalatok gyakran gyorsabban reagálnak, mint a felnőtt énünk. Sokszor felnőttnek érezzük a reakciónkat, miközben valójában egy régebbi énállapot aktiválódik bennünk.

Amikor valaki túl erősen reagál, vagy épp túl gyorsan visszahúzódik, az szinte sosem a jelenről szól.

A legtöbb kapcsolatban vissza-visszatér ugyanaz a dinamika:

• az egyik fél agresszívan közeledik, veszekszik, kiabál, kioktat

• a másik pedig visszahúzódik, távolságot tart, csendben marad

De olyan is előfordul, hogy ez a túlzó reakció azonos módon jelenik meg. Mindannyian ismerünk párokat, akik hangos, tányérdobálós, ajtócsapkodós veszekedéseket folytatnak. Vagy épp folyton megsértődnek egymásra, és napokig, hetekig de akár hónapokig is csendben neheztelnek a másikra. 

Ezt sok pár hajlamos személyiségjegyként értelmezni. Pedig legtöbbször nem személyiségről, hanem korai megküzdési módokról van szó. Mindkét stratégia logikus ott, ahol kialakult. És mindkettő teljesen érthető, ha látjuk mögötte a történetet.

A konfliktusok többsége nem arról szól, ami épp most történik

A terapeuta szemével nézve a párkapcsolati feszültségeknek gyakran kevés köze van a felszíni témához. Nem a kinek van igaza, nem a házimunka, nem a késés, nem a „miért nem írtál vissza?” a valódi ügy.

A valódi sérelem az, ami újra aktiválódik a múltból.

Ilyen mondatok rejtett verziói:

• „Számíthatok-e rád?”

• „Elég fontos vagyok-e neked?”

• „Megbízhatónak, igazi nőnek, vagy férfinak érzem-e magam melletted?”

• „Elég jónak érzem-e magam?”

A párkapcsolat ilyen értelemben nagyító: felerősíti azt, ami a múltban rendezetlen maradt. És ha egy mondat, egy gesztus, de akár egy arckifejezés is beindítja bennem valamelyik „rejtett mondatomat”, akkor egy pillanat alatt újra abban a szerepben találom magam, amelyben ezt korábban megéltem. Eluralkodnak rajtam az érzelmek és máris zökkenek ki a felnőtt énállapotomból valahová máshová. És kezdődik is a véget nem érő ádáz harc, ahol a védekezések, támadások, stratégiák, játszmák mezején vagyunk. Ezen a területen aligha tudunk olyan végkifejletre jutni, ami közelebb hozna minket egymáshoz. Ellenben ha elég időt töltünk itt megoldás nélkül, akkor lassan – vagy akár gyorsan – el tudunk jutni a szétválásig. Vagy, ahogy tanult kollégámtól hallottam a pusztulatosnál eggyel rosszabb kapcsolatig biztosan.

Legalább egy fokkal jobb megoldásnak gondoljuk, ha megtanuljuk felismerni, mikor és milyen énállapotba csúszunk bele az ilyen helyzetekben. Sőt, sokat segíthet, ha a párunkban is azonosítani tudjuk. Két fokkal többet segít, ha meg tudjuk fejteni mi az, ami elmozdít minket ebbe az állapotba. Ahogy ma divatosan mondják, milyen gombokat tud benyomogatni rajtam a másik. Az pedig már a dolog netovábbja, ha képessé válunk ezeket kimondani is, és beszélgetni egymással arról mi is történik ezekben a helyzetekben. 

Mert biztosan nem az történik, hogy már megint nem vitted ki a szemetet, nem voltál képes segíteni semmiben sem, egész nap nem írtál vissza, és hosszasan sorolhatnánk.